Lubics Szilvi: „Ilyen még nem történt velem”

Fáradtan, meggyötörten, de boldogan – így érkezett meg Lubics Szilvi Amerikából. Nem csoda, hiszen két nappal korábban fejezte be a Bigfoot 200-at, a világ egyik legkeményebb ultramaratonját. Noha látszott rajta a fáradtság, találkozásunk után néhány perccel már az a lenyűgöző nő volt, akit megismertünk: vidám, energikus és hihetetlenül inspiráló. De milyen volt a verseny? Erről beszélgettünk vele!

„Ilyen még nem történt velem” – ezek voltak Lubics Szilvi, hazánk egyik legjobb ultramaratonistájának az első szavai, amikor a Bigfoot 200-ról kérdeztük. Látszott rajta a kimerültség: már az amszterdami repülőtéren tolókocsiba kellett ülnie, mert annyira nehezére esett a járás. Budapesten is így jött ki a transzferből, ami sajnos érthető: lábai a verseny után nagyon bedagadtak és fel is sebesedtek. Annyira, hogy futás közben a cipőjét napról-napra fel kellett vágnia, hogy elférjen benne a megdagadt lába.

„Az igazán nagy baj az volt, hogy első éjjel elkapott minket egy óriási vihar, és 6 órán keresztül folyamatosan zuhogott. Gyakorlatilag nem maradt száraz ruhám, az egész Bigfootot egy szett vizes ruhában és cipőben csináltam végig” – mondta arról, milyen keményen kezdődött a futás. A helyzet később sem lett könnyebb: „Volt egy cseh futótársam, aki már lefutotta az Ultra Gobit [a versenyt, amire Szilvi eredetileg készült – a szerk.], azt mondta, az egyszerűbb volt.”

A Cascade-hegységet átszelő, 330 kilométer hosszú és 13 ezer méteres szintkülönbséget jelentő verseny gyönyörű helyen volt. Amikor Szilvi épp nem az elemekkel, saját testével és elméjével küzdött, akkor látta is, hogy milyen lenyűgöző terepen fut. Egy idő után azonban – ahogy az ilyen versenyeken sokszor előfordul – az ultramaratonista elkezdett halucinálni. „Az alvásmegvonás brutális volt. Négy nap alatt 4,5 órát aludtam” – mondta, hozzátéve: „Egy idő után nem tudtam elkülöníteni a valóságot és a képzeletet. Amikor már nagyon nem bírtam, akkor lefeküdtem az út szélén ott, ahol éppen voltam. Egyszer egy futótársam ébresztett fel, hogy ki ne hűljek, és segített elindulni. Én viszont úgy megijedtem tőle, hogy elkezdtem előle menekülni. De láttam az erdő közepén télapót és esküvői fátyolos kecskét is. Azon gondolkodtam, mit keresnek ott?!”

Ezek az élmények Szilvire láthatóan hatalmas hatást gyakoroltak. A futó eddigi legkeményebb megpróbáltatása a Badwater Ultramaraton volt, de a Bigfoot után félig viccelve azt mondja: „Az ehhez képest egy óvodás futás, gyerekek is mehetnének. Ott végig vannak melletted, segítenek. Itt teljesen egyedül voltam”. Szerencsére ez csak a versenyzés részre igaz, hiszen felügyelet és más futók természetesen vannak a Bigfoot 200-on. „Egészen családi feelingje van a dolognak. Van egy ilyen nagyon erős összetartás a futók között, segítünk egymásnak, és szurkolunk egymásnak”. Szilvi (noha hivatalos eredmény még nincs) 12. helyen ért célba a női versenyzők között, így még bőven látott másokat is befutni: „fantasztikus érzés volt látni mások sikerét, és szurkolni nekik. Csodálatos emberi történetekkel találkozni”.

A célban egyébként rögtön orvosi vizsgálatnak vetették alá a futót, és az orvos azt mondta neki, hogy most igazán elment a teljesítőképessége határáig. „Durva látni, hogy mire képes az emberi test, de ez most egy kicsit talán sok volt” – mondta, hozzátéve: „Most azt gondolom, hogy soha többé nem fogok ultrázni. Úgy fogok élni, mint egy normális ember. Például elmegyek nyaralni”. Mennyire gondolja komolyan Szilvi, hogy abbahagyja a futást? Nehéz megmondani, mert néhány perccel később már megengedőbb: „Egy lájtos sivatagi hatnapos, ahol lehet aludni az oké. De ez? Ez sok volt!”

És mi lesz most? Lubics Szilvi azt mondja, hogy kell egy-két hét, mire feldolgozza a versenyt. Addig is nyugira vágyik, és két kezét széttárva két oldalára mutatva azt mondja: „Ide a gyerekek, ide a kutya, és alvás”.

###

Megjegyzés: Lubics Szilvi Bigfoot 200-as részvételét a CHERRISK támogatta. A futó hihetetlen teljesítményét látva még eltökéltebbek vagyunk, hogy augusztus 28-án a Margit 200-on együtt fussunk le 200 mérföldet (azaz 330 kilométert), ezzel is segítve a Bátor Tábort. Ha részt vennél a margitszigeti jótékonysági futáson, jelentkezz itt:

Borítókép: Bigfoot 200 Endurance Run, Rokis Photo